1. Fejezet

 Nem tudom, hogy hol vagyok. A szemhéjaim nehezek, nem bírom őket kinyitni. Lepereg a szemem előtt a tegnap este és, mintha egy energialöketet kaptam volna a szemeim kinyíltak. Egy sötét szobában vagyok. Egy rugós matracon ülök, neki dőlve a jéghideg, szürke falnak, a szobában van még egy körülbelül 30 centis ablak, a másik sarokban egy matrac, de csak a felét látni, és egy vasajtó. A kezem össze van kötözve és nem valami lazán. Mocorgást hallok a szemben lévő matracról, oda kapom a fejem és egy lányt pillantok meg.
- Szia - köszön halkan.
- Szia - suttogom.
- Jól vagy? - jön oda hozzám, hogy kioldja a csomót
- Hol vagyunk? - kérdezem ügyet sem vetve a kérdésére
- Elraboltak minket.
- Miért? - meredek rá értetlenül
- Engem azért, mert láttam valamit amit nem kellett volna, és gondolom téged is ezért.
- Sajnálom, hogy nem tudtalak megvédeni... - szólok
- Nincs semmi gond - mosolyog rám - Sophie. - nyújtja a kezét
- Cassy - fogunk kezet, mire a vasajtó kicsapódik és két szőke srácot pillantunk meg.
- Látom, felébredtetek - mondja az egyik
- Ha nem látnád ketten vagyunk - szól a másik
Bárcsak tudnék neveket!
- Ha nem vennéd észre Adam, leszarom - nézett (amint kiderült) Adamre - Na, gyerünk csajok, menjünk. - hajolt le hozzám és megmarkolta a felkarom
- Engedj el - kapálóztam
- Cica, nyugi - suttogta a fülembe
- Ne hívj cicának - sziszegtem a fogaim közt
- Oké, nem hívlak cicának, ha velünk jössz.
Rohadj meg.
 Velük tartottunk, de a kezünket még mindig nem engedték el. Rengeteg folyóson mentünk át, mintha egy labirintusban lennék. A falak szürkék, de szebbek, mint abban a szobában ahol felébredtem. Megálltunk egy fekete hangszigetelt ajtó előtt és semmi kopogás nélkül benyitott Adam.
- Meghoztuk őket, főnök - szólalt meg a névtelen aki engem "hurcolt"
A fekete gurulós szék háttal volt nekünk, mint valami krimi sorozatban. A szék megfordult és egy harmincas évei végén járó férfi ült benne.
- Sziasztok - mosolygott ránk - Üljetek csak le - mutatott a két székre
Leültünk Sophieval, nem tudtam hova nézni, így az összekulcsolt kezemet bámultam és vártam... Nem tudom mire. Felnéztem és az a pasi engem bámult. Gyönyörű,  kék szemei vannak. 
- Mr. Knight vagyok - nézett mélyen bele a szemembe
- Cassy - válaszoltam bizonytalanul.
- Sophie.
Ő miért nincs zavarban?!
- Tudjátok, hogy miért vagytok itt? - nézett mindkettőnkre
- Mert elraboltak minket ezek a faszfejek. - néztem a hátam mögé
- Vigyázz a szádra, cica - szólt Adam
Na, ne. Már ő is kezdi?
- Adam, látom nem voltál jó biológiából. - mosolygott gúnyosan Adamre - Ami meg titeket illet... - nézett megint mindkettőnkre - Azért raboltunk el titeket, mert 1. Rosszkor voltatok rossz helyen 2. Jó megfigyelők lehettek, hogyha észre vettétek azokat a dolgokat amiket nem szabadott volna. 3. Kevés emberünk van.
- És csak mi vagyunk lányok? - kérdezte Sophie
- Igen. Ami a ruházatotokat illeti... Te rendben vagy. - mutatott rám - Te meg vedd le ezt a borzalmas rózsaszín ruhát - fintorodott el a 'rózsaszín' szón - Fiúk, hozzatok neki valami normálisabbat.
Kitárták az ajtót és egy barna, felzselézett hajú és barna szemű srác állt, két kezében fekete ruhák. Az egyiket oda dobta Sophienak a másikat meg nekem.
- Öltözetek át. - szólt Mr. Knight
- Nem azt mondta, hogy én jó vagyok? - meredtem rá értetlenül
- Ne vitatkozz. - szórt szikrákat a szemei
- Én biztos, hogy nem öltözöm át. - kezdtem bedühödni
- Pedig át fogsz. - válaszolt a felzselézett hajú
- Hol a mosdó? - kérdezte Sophie
- Vagy egy külön szoba ahol átöltözhetünk? - folytattam a kérdezősködést
- Itt kell. - válaszoltak a fiúk egyszerre
Megrántottam a vállam és felvettem a pólót a ruhára, a rövid nadrágot meg felhúztam a lábamra a szoknya alatt és lehúztam a ruhát, így lemaradtak a "műsorról". Sophie is megcsinálta ugyan ezt utánam és csak néztünk ártatlanul a fiúkra.
- Vezessétek körbe őket - törte meg a csendet Mr. Knight.
Adam kinyitotta az ajtót mi meg kiballagtunk és elindultunk egyenesen.
- A-aa - szólt az "elhurcolóm" - Erre - mutatott jobbra
- Ch. Tudtuk - szólt oda nekik Sophie amitől nekem muszáj volt nevetnem
Elvezettek minket egy nagy kék szobába ami teljesen modern volt: plazma tv, hifi,  zongora, csocsó(?) és egy kisebb bár amiben különféle és több száz pia mosolygott vissza ránk. A fiúk kényelmesen elhelyezkedtek a kanapén és a fotelokon.
- Nem ültök le? - kérdezte Adam
Megrántottuk a vállunkat és leültünk a kanapéra.
- Adam vagyok - szólt lazán
- Lewis - biccentett
Ránéztem arra a fiúra aki behozta a ruháinkat hátha ő is bemutatkozik... Hát, nem tette. Bunkó.
- Cassy - mosolyogtam rájuk.
- Sophie - tette fel a lábát az előttünk éltő dohányasztalra.
A zongorára néztem. Fehér, fényes, és csak áll ott mintha sose játszottak volna rajta, vagy játszottak rajta, de nagyon óvatosan nehogy kárt tegyenek benne. Hirtelen felindulásból, felálltam és a zongorához mentem. A kezem végig simítottam a tetején, egészen le a billentyűkhöz. Megérintettem a billentyűket, de nem nyomtam le őket. Leültem a székre és a kezemet a billentyűkre helyeztem. És elkezdtem játszani rajta.
Óvatosan nyomtam le a hangokat, vigyázva nehogy megsértsem a hangszert. Közeledtem a refrénhez, de nem tudtam, hogy énekeljem-e.
- Énekelj - szólt a hátam mögül az a személy akire nem is gondoltam volna, hogy hozzám szól. Énekeltem.
Mikor befejeztem az utolsó hangot nyomtam le egyfolytában, nem tudtam felemelni a kezem, mintha ólomból lett volna. Leült mellém valaki és az ujjam felemelte a billentyűről, én pedig fellélegeztem. Felpillantottam és a névtelennel találtam szembe magam.
- Justin vagyok - nézett bele a szemembe
Ó, te jó ég!