8. Fejezet

Bonjour Borsók!

Nem tudom elhinni. Hogy? Hogyan...? Mivel érdemeltem ki? A z előző részhez 6(!!!) kommentet kaptam. Huh, amikor megláttam, komolyan elkezdtem sírni. Nem tudjátok elhinni mennyire nanagy öröm volt ez nekem. Köszönöm!:') És örömmel láttam, hogy túlléptük a 3000 oldalmegjelenítést, aminek leírhatatlanul örülök. Tudom, hogy nem nagy szám másoknak, de nekem az, és sokat jelent. Szóval köszönöm szépen!♥ És hogy vagytok? Kinek hogyan telt az utolsó napja a suliban? Nekem igazán elfogadható volt^^ Meséljetek valamit, mert kíváncsi vagyok, és érdekelnek az olvasóim:3 Egyébként sajnálom, hogy ilyen lassan jött a rész, de nem volt időm, vagy nem tudtam, hogyan folytatni, mert mindenképpen szerettem volna egy csattanót bele, ami remélem, hogy sikerült is!:) Szóval tényleg, nagyon sajnálom!♥

Love you all.♥

Itt ülök Bella ágya mellett. Nehéz elhinnem, hogy Őt is megerőszakolta az a szemétláda. Már ahogyan belegondolok, ökölbe szorul a kezem, mélyebben veszek levegőt, és a düh átveszi felettem az erőt. Ha még élne, gondoskodnék rajta, hogy ne így legyen. Bella óvodáskorom óta a legjobb barátnőm, és nem hagyom, hogy bárki bántsa Őt, akár fizikailag, akár lelkileg. Olyan nyugodtan alszik. Valószínűleg, mikor felkel rengeteg kérdése lesz. Eddig fel se tűnt, de nagyon hiányzott. Hogy mindig megtudott nevettetni, mikor segített minden dolgozatnál, hogy meglegyen legalább a hármas. Annyi mindent köszönhetek neki, amiket nem tudom, hogy hogyan tudnám megköszönni neki.

- Cassy, enned kéne - jött be Lewis a szobába.

- Majd eszek, ha felébred - suttogtam.

- Lassan négy napja nem ettél. Belefogsz halni az éhségbe - hallottam az aggodalmat a hangjában.

- Nem érdekel - rántottam meg a vállam miközben tovább néztem az előttem nyugodtan alvó lányt.

- Szerinted mit szólna Bella, ahhoz, hogy négy napja nem eszel? - kérdezte, én pedig végül ránéztem.

- Biztos, hogy nem örülne - adtam meg magam.

- Akkor gyere - nyújtotta a kezét, amit meg is fogtam. Kiindultunk Bella szobájából, így őt magára hagyva. Mielőtt lementünk volna a lépcsőn, megálltam, amitől Lewis is. Rám nézett, majd megszólalt:

- Baj van?

- Félek.

- Mitől? - nevetett egy sort.

- Négy napja nem láttak. Borzalmasan nézhetek ki, és az csak rátesz egy lapáttal, hogy le is fogytam.

- Nyugi, jól nézel ki - eresztett egy mosolyt felém. Lassan elindult, majd követtem én is. Rettentően féltem. Nem voltam készen arra, hogy így lássanak a többiek. Megcsapott a magabiztosságom. Annyira megváltoztam az elmúlt néhány napban, mikor elraboltak. Nem érzem azt, hogy ez én lennék. Valami történt velem, és meg kell tudnom, hogy mi. Csak nem tudom, hogy kezdjek hozzá... Minden lépésnél egyre közelebb érünk a konyha padlójához, bennem pedig csapong a félelem. Lewis elengedte a kezem, lesietett a lépcsőn, és rám nézett. Mélyet levegőt vettem, és elindultam. Nem nézek fel... Lehajtott fejjel sétáltam lefele, miközben azon agyaltam mit mondjak nekik. Cassy Black, mi a fene ütött beléd?! Te nem félsz semmitől! Azt a dagadt állatot is megölted, aki a legjobb barátnődet megerőszakolta! Szólalt fel a belső énem. Igaza van. Mintha villám csapott volna belém: Felcsaptam a fejem, és körülnéztem a kis társaságon.

- Sziasztok - intettem egyet. Sophie szó nélkül futott felém, és a nyakamba ugrott. Halkan felnevettem, és visszaöleltem.
- Te nem meghaltál? - törte meg a csendet a szőke.
- Ha nem mentelek meg akkor te lennél halott, drága - vetettem egy gúnyos mosolyt rá, miközben Sophie elhúzódott  tőlem.
- Jó én csak kérdeztem - tette fel védekezően a kezét.
- Inkább meg se szólalj! - morgott Adam, amitől nekem mosoly szökött az arcomra. - Na, gyere ide  -tárta szét a karjait, azért hogy megölelhessem. Lassan indultam meg felé, és már csak néhány lépés választott el attól, hogy a karjaiba zárjon, de egy éles sikoltás hallatszott fentről. Bella! Villámsebességgel futottam fel a lépcsőn, egészen a szobáig ahonnan a sikoltás hallatszódott. Hirtelen rántottam fel  az ajtót, és körbe néztem a szobában. Sírt. Felkapta a fejét, rám nézett, és a szája felvette az "o" alakot.
- Cassy? - suttogta meglepedten.
- Bella - szökött könny a szemembe.. Hallottam, hogy jönnek a többiek, végig a folyosón, de nem fordítottam nagy figyelmet rájuk. Bella arcára, lassan ment át a félelem, majd megszólalt - Vigyázz! Mögötted! - mutogatott. Hátra fordultam, és a fiúkkal találtam szembe magam.
- Nyugi, nem fognak neked ártani. - tettem egy lépést felé, miközben komoran nézett engem. Egyre közelebb értem hozzá, és egyszer csak  felpattant az ágyról, és szorosan megölelt.
- Hiányoztál  - kezdett el sírni megint.
- Te is nekem- suttogtam.
- Minden rendben? - kérdezte egy hang, amit nagyon rég hallottam.
- Persze - válaszolt, egy másik hang amit úgyszintén régen hallottam... Justin.
- Látom felébredt - mosolygott Bellára.
- Igen - válaszolt félénken.
- Nyugi, itt senki nem fog bántani - nyugtatta meg Mr. Knight.
- Cassy, jól érzed magad? - kérdezte kétségbe esetten Lewis, mire megcsóváltam a fejem és minden elsötétült...

***

Hangokat hallok. Kávé illatot érzek. A szemeim ólom súlyúak, így nagy nehezen megpróbálom kinyitni őket...
- Mit csináljunk vele? - kérdezte egy hang, amihez nem tudtam arcot párosítani.
- Még nem tudom - jött a válasz.
Nagy csend következet, így nagyobb levegőt vettem, ami valószínűleg feltűnt a két "hangnak". Lassan kinyitottam a szemeim, mivel már nem csinálhatok, úgy, mintha aludnék. Pislogtam néhányat majd, elfordítottam a fejemet jobbra. Két férfival találtam magam szembe, körülbelül három méterre tőlem.
- Hol vagyok? - kérdeztem rekedten.
- Tessék, igyál - adott egy pohár vizet az egyik. Miután megittam, végig néztem rajta: teljes feketében volt, a kissé hosszú haja a vállára lógott, és a kék szemeivel engem fürkészett.
- Köszönöm - mosolyogtam rá.
- Ne nyáladdzatok már - mondta gúnyosan a másik. Rákaptam a tekintetem. Ő is ugyanolyan színbe volt, mint a másik, csak neki még hosszabb volt a haja, amit egy hajpánt szerűséggel fogott hátrább. Zöld szemeivel, ha ölni tudott volna, már rég a koporsómban feküdnék. - Mit bámulsz már?! - ordított le.
- Kik vagytok ti? - kérdeztem félénken.
- Louis vagyok, ez a goromba barom pedig Harry - válaszolt a kék szemű.
- Milyen goromba barom? Tök normális vagyok - húzta ki magát, és a végére elröhögte magát.
- Hát azt nem mondhatnám... - kezdte el vakargatni a tarkóját, mire Harry ráugrott a hátára és bele harapott Lou vállába, amitől a fiú hangosat ordított.
- Rohadj meg, Styles! - ledobta a hátáról, utána ráugrott a földön fekvő Harryre, és ott kezdte elütni, ahol csak tudta. Hangosabbnál hangosabb nyögések, kiabálások, és morgások(?) hallatszódtak el, amin én csak nagyokat nevettem, mire az ajtó kicsapódott.
- Mi a szart csináltok?! - üvöltötte el magát az ajtóban álló szőkeség.
- Megharapott! - vágta rá rögtön Louis.
- Rám ugrott! - védte magát Harry.
- Összeverekedtek! - mutattam rájuk, amire mindhárman rám néztek.
- Felébredt! - mondta a két fiú a földön fekve.
- Éhes vagyok! - néztem a (még mindig az ajtóban álló) szőkeségre.
- Király, én is! - mosolygott.
- Mit keresek itt? - tettem fel a régen bent tartott kérdésemet.
- Csak betörtünk egy főhadiszállásra, mindent fel borítottunk, kit tudtunk megöltünk, téged is akartunk csak a főnök azt mondta, hogy téged hozzunk el - magyarázta.
Remek! Elraboltak az elrablóimtól! Eljönnek értem a srácok? Vagy lehet őket is megölték?