9. Fejezet

Bonjour, csibék!
Drágaságaim, el sem tudjátok képzelni mennyire örülök az előző résznél a 8(!!) kommentnek. Egyszerűen, mikor megláttam, leesett az állam. Meg még ott van a több, mint 4000 oldalmegjelenítés... Komolyan, nem tudom, hogy hogyan tudnám megköszönni, na, meg a plusz egy feliratkozót is köszöntöm a blogomon!:') Eredetileg a jövőhéten hoztam volna a részt, de eszembe jutott, hogy én holnap táborba megyek, és jövő hét szombaton jövök haza... A vasárnapi napot meg tuti, hogy pihenéssel tölteném, szóval... Most hoztam nektek:3
Jó olvasást!
Love you all.♥

- Na, gyere a főnök látni akar - tapsolt egyet a szőke. Pislogtam párat, ránéztem, majd elindultam felé. Becsukta magunk után az ajtót, így a fiúkat magukra hagyva indultunk tovább. - Egyébként Niall - nyújtotta a kezét.

- Cassy Black - ráztunk kezet.

- CASSY BLACK? - üvöltötte el magát meglepődötten, mire a két srác megjelent az ajtóban, ahonnan néhány másodperce kijöttünk.

- Baszdmeg... - nyögte Louis.

- Engem meg fognak ölni.... - sápadt el Harry.

- Sípol a fülem - "masszíroztam" a bal fülem.

- Engem is kinyírnak - nézett Niall a göndörre.

- Miért? - lepődtem meg..

- Te nem tudod...? -  kérdezte Louis.

- Mit kéne tudnom? - emeltem fel egy kicsit a  hangom. Nagyon rossz előérzetem van...

- Inkább megmutatjuk - szólt halkan Harry, és elindult. Jobb oldalamon Louis, míg bal oldalamon Niall "őrzött". Végig mentünk egy hosszú folyosón, aminek a végén egy lift volt. Harry megnyomta a felfele mutató nyilat, és a lift ajtó pedig kitárult előttünk. Bementünk, és Niall megnyomta a négyes gombot. A felvonó könnyedén, de gyorsan megindult felfelé. Halk csilingelés jelezte, hogy megérkeztünk a negyedik szintre. Kiléptünk a liftből, és még egy hosszabb folyosó fogadott minket, aminek a végén egy bőr burkolatú ajtó állt. Megálltunk előtte, Niall kopogtatott rajta, és kinyitotta azt. Egy nem kicsi iroda tárulkozott elénk. A helyiségben a vörös és a fekete szín dominált. Az ajtó előtt egy fekete fa asztal állt, és mögötte egy ugyanolyan színű bőr gurulós szék, ami háttal volt nekünk.

- Főnök, megjöttek - szólt jobb oldalról egy kreolbőrű srác.

- Én is tudom, Zayn - kiabált, és a srác felé repült egy kés, amit időben észre vett, így ellépett előle. Elképedve néztem a falból kiálló kést, ahol eddig a fiú feje volt. - Végre, hogy ide értetek - fordult meg a titokzatos személy a székkel együtt. Rettentően ismerős volt a férfi aki velem szemben ült... De mégis honnan? - Gondolom most azon agyalsz, hogy honnan vagyok ilyen ismerős neked... - nézett a szemembe. - Gyere ide, és meg mutatom - nyújtotta a kezét, miközben felállt a székből. - Na, ne félj - mosolyodott el.
- Nem félek - szűrtem ki a fogaim között, majd gyors és dühös léptekkel megindultam felé. Mikor elé értem, meg szorítottam a kezét. Hirtelen éles fényt láttam, végül minden kitisztult.
Egy kórházban vagyok. Előttem egy anyuka éppen szül. Az orvos biztatja, hogy nem kell sok, és kint van a 9 hónapja várt gyermek. Nagy sóhajtás hagyja el a nő száját, majd egy kisbaba hangos sírása jelzi: Megszületett a...
- Kislány lett - fogta a karjai közé az orvos, majd átadta az anyukának.
- Hát, szia - gügyögött neki. Közelebb léptem és jobban megnéztem őket. Halvány mosoly szökött az arcomra, de egy valami nem kerülte el a figyelmem: Hol van az apuka? Amint ezt megkérdeztem magamban az ajtó kicsapódott, és egy lihegő férfi lépett be akinek a feje le volt hajtva.
- Van egy lányunk - mondta az anyuka, a férfinek, vagyis az apukának. - Mi legyen a neve?
- Cassy - emelte fel a fejét az ajtóban álló apuka.
- Szia, Cassy Marie Black - mosolygott ismét az anyuka...  Nekem.
Újabb éles fény jött, végül visszatértem a valóságba, és végig néztem az "apámon". Szét tárta a karjait az a személy akiről évekig azt hittem, hogy évekig halott. KÖZBEN MINDVÉGIG ÉLT, ÉS NEM FOGLALKOZOTT VELEM! 
- Na, gyere ide, ne kéresd magad - terült szét egy nagy mosoly az arcán.
- Te ugye most csak viccelsz? - néztem a szemébe - 15 évig azt sem tudtam mi van veled. Csak leléptél, egy szó nélkül, és most megmutatod nekem a születésemet, amiről le is késtél! Egyébként hogyan csináltad ezt az egészet? Miért tűntél el? Miért jöttél vissza? Kik ezek a gyerekek? - mutattam végig az öt fiún. - Miért vagyok itt? Mit akarsz tőlem? Miért...?
- Tudom, hogy rengeteg kérdésed van, amikre válaszolni fogok - tette a vállamra a kezét, amit azonnal le is löktem magamról.
- És mégis mikor? - szűrtem ki a fogaim között.
- Idővel - lépett egyet hátra.
- Ez nem válasz - csóváltam a fejem.
- Srácok, vigyétek a szobájába - parancsolt a fiúknak.
- Gyere - karolta át a derekam Harry. Mind a hatan kijöttünk az irodából, és elindultunk a lift felé. Az agyam eszeveszettül kattogott az előbb történteken. Hogy tudta megmutatni a születésem?
- Fiúk - megálltam, és végig néztem rajtuk -, egy valamit nem kérdeztem meg... Vissza mehetnénk?
- Ez nem valami jó ötlet - simogatta meg a felkarom Niall. - Kicsit felhúztad, és ilyenkor nem ajánlatos zavarni őt... - vakarta meg zavartan a tarkóját, miközben rátekintett a fiúkra.
- Rendben - sóhajtottam. Amint elérkeztünk a lifthez, Louis megnyomta a hívógombot, és a felvonó ajtaja kitárult előttünk. Egyesével beszálltunk, miután elhelyezkedtünk kinéztem a még nyitott ajtón. Egy srác éppen az apám irodájába indult. Lassan kinyitotta az ajtót, majd egy állati üvöltés harangozta be az egész folyosót.
- Zayn, nyomd meg a gombot - kiabált Harry a kreol bőrű fiúra. Amilyen gyorsan csak tudta megnyomta a harmadik emeleti gombot, végül az ajtó elkezdett becsukódni. Gyorsan előre kaptam a két kezem, és a két ajtóra tapasztottam a kezem, hogy ne csukódjon még be. Tovább néztem az ajtót, majd egy letépett alkar repült ki az irodából. A srácok minden erejükkel elvették a kezeimet a lift ajtókról, én pedig teli torokból hangos sikításba kezdtem. Az apám nem egy ember...